Ezt a szép, új szabadságot nehéz megszeretni

„Ez az írás egyensúlyozni próbál, ameddig egy közszereplő személyiségéről szól. Vannak olyan kormánypárti tisztségviselők, akiket kedvelek a munkájuk eredményéért, emberségükért, újabban állhatatosságukért – Müller Cecília azonban nem tartozik ebbe a körbe.

Ő számomra az operatív törzs arcaként egy olyan szervezetet képvisel, amely egyszerre tájékoztat és elhallgat, csak azokra a kérdésekre válaszol, amelyekre akar. Ez egy azok közül a sajtóelhárító szervek közül, amelyek uralják a nyilvánosságot.

Mi ezzel a baj? Egyszerűen, egyetlen szálat követve elmagyarázható.

Ha tíz évvel ezelőtt egy megyei napilap újságírója föltett egy kérdést valamelyik minisztériumnak emailben, többnyire még aznap válaszoltak neki. Vagy megüzenték, mikorra készül el a válasz. Ha a kérdés kínos volt, és esetleg telefonon fölhívta valaki a főszerkesztőt, hogy lebeszélje a lapot az adott téma megírásáról, az újság vezetője nagy eséllyel azt mondta a telefonálónak udvariasan, hogy vagy válaszol, vagy azt írja a kolléga, hogy nem válaszolt.

Azóta az összes megyei napilap egy alapítvány tulajdonába került, ezt a tranzakciót a versenyhivatal nem vizsgálhatta, mert közérdekből nemzetstratégiai jelentőségű lépésnek minősítette a kormány – amely szerint a magyar sajtó szabadabb, mint a német. Még nem dolgoztam német újságnál, úgyhogy erről nincs tapasztalatom.

Mindenesetre ha ma nálunk egy vidéki napilap újságírója kellemetlen kérdést küld egy minisztérium sajtóosztályára – mert még nem szokott le erről –, várhat a sorára egy darabig. Eltelik egy hét, talán kettő is, mire a főszerkesztője odamegy hozzá, azzal, hogy a minisztériumból azt kérték, ne bolygassa a témát.

Ezt a szép, új szabadságot nehéz megszeretni.”