Normális homoszexuálisok, rossz buzik

„Van az a bizonyos meleg barát, akiről nagyon sokat hallunk mostanában országunk vezetőitől. Ez a meleg barát nem provokál, tudja, hogy hol a helye, felháborítják az LMBTQ-szervezetek túlkapásai és nem érti, mi a baj homofób és transzfób propagandatörvénnyel. A genderőrülettől kirázza a hideg, és vallja: a férfi az, aki annak született, mint ahogy nő is az, aki annak született, nincs itt miről beszélni. Eszébe sem jutna kimenni az Andrássy útra vonulni, tüntetni, hangoskodni. Röviden: ő egy normális meleg, vagy ahogy gyakrabban hivatkoznak rá: normális homoszexuális. Az általam ismert nem kevés leszbikus, meleg, biszexuális, transz, queer (LMBTQ) ember, magamat is beleértve, minden jel szerint nem normális homoszexuális. Ha pedig elhagyjuk a valóságra vak, a világot »normális« és »nem normális« jelenségekre osztó megközelítést, akkor látjuk, hogy milyen sokfélék vagyunk, és hogy milyen bonyolult ez a sokszínűség.

Nem csak foglalkozásunkat vagy politikai értékválasztásainkat tekintve vagyunk sokfélék, hanem ezernyi más szempontból. Ismerek olyan meleget, aki istenhívő, rendszeresen jár templomba, a maga módján vallásos, és olyat is, aki nem gondol kifejezetten semmit erről a kérdésről, vagy ateista. Van közöttük budapesti, vidéki nagyvárosi, vidéki kisvárosi és falusi is, na meg olyan is, aki magyarként külföldre költözött ideiglenesen vagy a véglegesség céljával, változatos okokból: mert jobb munkát kapott, mert összejött valakivel, aki külföldön él, mert kalandra vágyott, mert menekülni akart a problémák elől, tanulni akart, önkénteskedni, vagy egyszerűen csak egy kicsit máshol lenni. Olyanok is vannak, akik nem magyarként élnek Magyarországon, többnyire a fenti okok miatt, vagy mert a szülőhazájukban halál várja rájuk, ha kiderülne, hogy melegek.

Aztán van közöttük, aki gazdag családból érkezett, van, aki átlagosból és vannak nagyon szegények is. Meg olyanok, akiket bántottak otthon, és olyanok is, akiket szerettek és támogattak. Van, akiknek sosem volt családja, van, akinek volt, de  elveszítette őket vagy azért, mert meghaltak, vagy mert már nem tartanak minőségi kapcsolatot. Van, akivel azért nem áll szóba a családja, mert kiderült: a saját neméhez vonzódik. Épp ezért vannak közöttük, akik máshol, más emberekben találták meg az új családjukat: melegek, heterók, ciszneműek és transzneműek alkotják az új családot, aki vigyáz rájuk, törődik velük és értékeli őket annak, akik: szeretetre érdemes embernek. Vannak, akik nem értik, mi helye van a transzneműeknek közöttünk, hogy miért része a T betű annak a híres betűszónak. Páran egyenesen azt mondják: a transzok nem léteznek. Megint mások, köztük én is, a transz nőkben és férfiakban sorstársat, szövetségest, testvért látunk. Mindannyian az önelfogadás és önfelvállalás rögös és nehéz útját járjuk, amin a fájdalom, az öröm, a bizonytalanság és a megnyugvás ugyanarról a tőről fakad.”

Nyitókép: MTI/EPA/Omer Messinger