S. Király Béla
Búcsú a trópusoktól – Lévi-Strauss esete a progresszióval
Claude Lévi-Strauss százéves korában hunyt el Párizsban 2009 októberében. Szerteágazó, de összefüggő tevékenységkörét felsorolni is nehéz. Foglalkozása felölte a filozófia, a politika és mindenekelőtt az antropológia területét, de volt ő emellett fotográfus, neveléstudós, író, egyetemi professzor, szociológus, pszichológus, mitográfus, és etnológus. Hatalmas életművéből három kötete olvasható magyarul: a Szomorú trópusok (Európa, 1973), Faj és történelem (Napvilág, 1999) és a Strukturális antropológia 1-2.(Osiris, 2001)
Lévi-Strauss eltávozása az élők sorából nem maradt észrevétlen. A francia és a nemzetközi médiavilág méltatta benne a „gondolat óriását”, a strukturalizmus „atyját”, és a nagy etnológust, aki a brazíliai őserdőben kutatott. Az ilyen „gyászjelentések” néha évek óta várnak a sorukra. És ez néha olyan hosszúra nyúlik, hogy a nekrológszerzők előbb távoztak az árnyékvilágból, mint emlékezéseiknek tárggyá vált alanyai. Alig lehet fogalmunk arról, hogyan lehet száz évig kihúzni egy életet. Talán az öreg Fontenelle – egy újabb százéves! – híres anekdotája segít az értelmezésben. Ő az egyik barátját így intette csendre, aki azért lelkendezett, hogy Fontenelle is megérte a száz évet:
„Csitt! Fogd már be! A Jóisten megfeledkezett rólam. Még meg találja hallani!”
Senki sem vitatta Lévi-Strauss kiváló intelligenciáját, nagy tudását és hatalmas intellektuális befolyását; de ha a korabeli sajtót forgatjuk, a halála miatti megdöbbenésnek nincs nyomát. Talán azért, mert késve távozott az árnyékvilágból, amely elő szokott fordulni a hozzá hasonló óriásokkal. Ha XIV. Lajos már az 1680-as évek hajnalán elköszönt volna mindörökre a versailles-i kastélyrengetegből, nem lenne folt a ragyogó napján: sem a nantes-i ediktum visszavonására, sem a spanyol örökösödési háború katonai vereségeire nem került volna sor.
Ha Lévi-Straussnak megadatik az a „szerencse”, hogy eltávozzon úgy a hatvanas évek közepén, azaz a dicsősége csúcsán, akkor a nekrológok hangneme másképp alakul. A fősodratú média akkor még a strukturalizmus és az etnológus mellett az antirasszizmus pápáját dicsérte volna benne. A Faj és történelem című füzete, amelyet a háború után írt az UNESCO számára, minden olyan nyugati éttermiségi breviáriuma lett, aki hasznot húzott a „történelmük legsötétebb óráira” történő hivatkozással. Munkásságát az iskolákban oktatták, a könyveit a végső tudományos referenciaként ajánlották. Azonban egyszer csak – a kérlelhetetlen szellemi és erkölcsi épsége miatt – a rasszista féleszű alakjává minősült a média világában. „Kegyvesztett” lett.
Történt ugyanis, hogy az UNESCO 1971-ben új alkalmat kínált neki a szereplésre. Vendéglátói nem vártak mást, minthogy megismételje, amit húsz évvel korábban mondott. Lévi-Strauss azonban már másként állt a témához, hiszen megváltozóban körülötte a világ, és megváltozott a gondolkodása, a világszemlélete, a történelmi tapasztalata a genetika legújabb felfedezéseinek hatására. Így aztán nem csoda, hogy A rassz és a kultúra című előadása nagy botrányt kavart a nemzetközi szervezetben. A szervezők lerövidítették a beszéd idejét, hogy kénytelen legyen egy kevésbé összefüggő, összeollózott szöveget felolvasni. Mindhiába. Mindezt ő maga meséli el csípős humorral A távoli tekintet című, a múlt század nyolcvanas éveiben megjelent szöveggyűjteményében.
A gond abból adódott, hogy időközben megváltozott a rasszizmus jelentése. Továbbra sem jutott eszébe senkinek koponyákat mérni, szemet és hajat kalibrálni,
viszont „rasszistának” kezdték el titulálni azokat, akik védték a hagyományos életmódjukat,
és nem akarták, hogy mások kulturális kódjait kényszerítsék az országunkra. Követőinek nagy kétségbeesésére, akik azt várták, hogy világhírű tudósként áldását adja a progresszívok kényszerítő divatjára, Claude Lévi-Strauss fellázadt a nyelvvel történő visszaélés miatt.
Megértjük az UNESCO méltóságainak a rémületét, ha elolvassuk előadásának alábbi részletét:
Senki sem hibáztatható azért, hogy a saját életmódját és gondolkodását mások fölé helyezi, illetve kevéssé vonzódik a másfajta életmód iránt, amely önmagában tiszteletreméltó ugyan, de nagyon távol áll attól, amelyhez ő hagyományosan kötődik... Ahogy azt a Faj és történelemben már megírtam, létezik a társadalmak között egy bizonyos optimális diverzitás, amely egy határon túl nem növelhető, de amely alá veszély nélkül nem is csökkenthető. El kell ismerni, hogy ez a sokféleség nagyrészt az egyes kultúrák vágyából fakad. De az is igaz, hogy ez a különbözőség nagymértékben ebből fakad: minden kultúra szembehelyezkedik azokkal a kultúrákkal, amelyek őt körbe veszik. Meg akarja különböztetni magát tőlük, egyszóval: önmaga akar lenni. De a kultúrák figyelnek is egymásra, alkalmanként kölcsönkérnek egymástól, de hogy ne veszítsék el önmagukat a másikban, egy szint fölött fenntartanak egy bizonyos mértékű átjárhatatlanságot.
Az 1980-as évek antirasszista progresszivistái nem bocsátották meg tudósunknak ezt a „vétkét”. Főleg azt, hogy kitartott álláspontja mellett, és ezt szóvá is tette mindig. Az Élysée palotában, Mitterrand elnökkel folytatott beszélgetés során kifejtette a túl nagy és túlontúl heterogén bevándorlás okozta hallatlan veszélyt, ha az átlép egy bizonyos „tűrési küszöböt”. Ez a kifejezés tetszett az elnöknek, aki elterjesztette, és ezzel nagy politikai nyüzsgést okozott. Megdöbbentette a francia baloldal széplelkeit és megbotránkoztatta a szocialista pártja vezetőségét. Az elnök könnyen tovább lépett a történteken, de nem úgy a tudós. Ő a Le Magazine littéraire című folyóiratban kijelentette, hogy: „Töprengtem azokon az időn, amikor miénk más kultúrákat támadott meg, azokat, amelyeknek a tanúja és védelmezője voltam. Most úgy érzem, hogy megfordult a dagály iránya, és kultúránk védekezésbe kényszerült a külső fenyegetésekkel szemben, amelyek magukban foglalják az iszlám okozta robbanást is. Ezért etnológiai értelemben védelmezője lettem a saját kultúrámnak.”
Lévi-Strauss nem rejtette véka alá az iszlámmal szembeni harcias álláspontját.
Már a Szomorú trópusokban olvashatjuk, hogy az iszlám, ez a férfias és harcias vallás, a kereszténységgel ellentétben, amely nőies és békés, képtelen elviselni a „másikat”, legyen az idegen, hitetlen vagy nő. Szerinte az iszlám célja „megsemmisíteni a másikat”. A Szomorú trópusokat olvasva arra a következtetésre lehet jutni, hogy manapság a szeretett hazájában a fenti kijelentéseiért bíróság elé hurcolnák a „gyűlöletre és diszkriminációra való uszítás" vádjával. Ettől épphogy megmenekült, és ezt nagyon is jól tudta.
Amikor 2002-ben fogadta Didier Eribon újságírót a Nouvel Observateur magazintól, megvallotta neki: „A Szomorú trópusokban elmondtam, hogy mit gondolok az iszlámról. Jóllehet visszafogottabb hangon szóltam, de az nem volt olyan messze attól, amiért ma Houellebecq-et bíróság elé állítják. Fél évszázaddal ezelőtt elképzelhetetlen lett volna egy ilyen tárgyalás; senkinek nem jutott volna eszébe ilyesmi. Jogunk van kritizálni egy vallást, jogunk van kimondani, amit gondolunk. […] Meg vagyunk fertőzve az iszlám okozta türelmetlenségtől.”
Lévi-Strauss, aki sokat tett azért, hogy megértsük a modern nyugati társadalmainktól legtávolabb eső társadalmakat, kihasználta az akkor még létező véleménynyilvánítási szabadságot, hogy igen korán kifejezze bizalmatlanságát és aggodalmát a terjeszkedő iszlámmal, valamint az „összes korábbi hagyományok iránti” európai elfogultsággal kapcsolatban. Az 1955-ben megjelent Szomorú trópusok című korszakalkotó művében az iszlámmal kapcsolatos idegenkedése annyira erős, hogy a Le Monde a róla szóló nekrológjában megjegyezte: „Bizonyos oldalak miatt […], amelyek tartalmára a megjelenése idején nem figyeltek fel különösebben, a szerzője biztosan kiérdemelné az erőteljes tiltakozásokat, ha ma jelennének meg”.
Nem kevés reflexió és ikonoklasztikus elemzés található Lévi-Strauss könyveiben,
amelyeket ma „provokációnak”, „csúsztatásnak” minősítenének,
és amely kiérdemelné az ügyészségi feljelentést. A szellemi vitának a jogi eszközökkel történő súlyos korlátozása, amit az élete vége felé megtapasztalt maga is, valószínűleg nem lepte meg tudósunkat, aki előszeretettel idézte egy 19. századi angol jogtörténész, Henry Sumner Maine megállapítását a 18. századi felvilágosodásról.: „A francia filozófusok annyira türelmetlennek mutatkoztak elkerülni azt, amit a papok babonájának tartottak, hogy hanyatt-homlok ugrottak bele a jogászok babonájába”.
Hatalmas tekintélye megóvta Lévi-Strauss-t a komolyabb sértésektől, de hajdani „táborával”, azzal a baloldallal, amely évtizedeken át magasztalta őt, megszakadt a kapcsolata. Megbocsáthatatlan bűnt követett el haladárok szemében, mivel úgy vélte, hogy a demográfiai robbanás katasztrófához vezeti az emberiséget, és hogy egy nyolc-tízmilliárd lakosú Föld élhetetlen lesz. Attól tartott, hogy az emberiség tömege túlságosan összesűrűsödik, s ezért a különböző kultúrák közötti fizikai távolságok túl közel kerülnek egymáshoz, hogy mindegyikük harmonikusan és szabadon élhessen. Ő, aki szóvá tette az indián törzsek elsorvadását a fehér férfiak agressziója miatt,
megsejtette, hogy az európai népek végzetes sorsra juthatnak a déli népek rájuk kényszerített inváziója miatt.
Ugyanazt a szellemi utat járta be, mint a híres író Jean Raspail, Molnár Tamás katolikus filozófus nagy tisztelője és A szentek tábora című regény szerzője.
Raspail a maurras-i jobboldalról, míg Lévi-Strauss a szocialista baloldalról érkezett; de közös vonzódásuk azokhoz a népekhez, amelyeket most „elsőknek”, és nem „primitívnek” neveznek, mint régen, megértette velük az európai civilizációra váró halálos veszélyt.
Fotó forrása: Wikipedia