„A falu felett jobbról is, balról is ősi szelíd gesztenyeerdők terülnek, évszázados gyönyörű fák, koronájuk magasan az éjbe nyúlik, vastag szélső ágai barátságosan a földre könyökölnek. Mindegyik fa egy-egy külön birodalom szakadatlan méhzsongással rigó füttyel és elvillanó mókusokkal. A fák úgy állnak, mint századok előtt álltak (a szelid gesztenye igen lassan nő, ötvenéves korában hoz valamirevaló gyümölcsöt), semmi ápolás nem kell nekik, évente mégis jelentékeny summát hullajtanak gazdáik ölébe. Valóságos paradicsom ez, Magyarország legszebb tája, legalább is abból, amit eddig én ismerek. Itt láttam, hogyan viseli pusztulását egy nép.
J. J. bátyánk kedvéért másztunk föl ide, akivel még tavaly, én is összebarátkoztam; háza itt van a hegyoldalban, magányosan a falu felett. Szölleje a gesztenyésbe nyúlik. Ott akadunk rá s fáról ropogtatva a cseresznyét hallgatjuk, mi az ujság. Ujság évente három-négy van és mindig ugyanaz: ki költözött megint a faluba.
Új ház nem igen épül, de évente törvényszerű pontossággal mégis tanyát ver három-négy német család. A szomszédos falvakból költöznek be, de tart még a beszivárgás erre a vidékre külföldről is. Egész családok húzódnak át Szerbiából és a Bánságból. Szorgalmas, törekvő és kisigényű népek, öntudatosak és gerincesek. Megvesznek egy-egy roskadozó házat, valamelyes földet, aztán bevonulnak, apraja-nagyja egy-egy fénylő kapával. Ez mindenük, de mire a gyerekek felnőnek, kész három-négy új raj, mely aztán szintén elvégzi a magáét, hőskölteménybe illő hősiességgel. Neheztelhetünk rájuk? Én bámulom őket, látom, amit maguk sem látnak: megannyi rezdülései egy hatalmas erőnek, mely szemünk előtt fúr, turkál, veti a földszintre vakondok-házait a határban és foglal új s új kolóniát.
- Most már itt a felső végen is német vett házat, - mondja J. J. bátyánk, aki a hetven körül jár s emlékszik, midőn még szín magyar volt a falu.
A felső vég, ez talán fáj egy kicsit, azelőtt csak a völgyben laktak németek. De nem. J. bátyánk nyugodtan, derüsen magyarázza, hogy szaporodtak, hogy nyomultak fölfelé a németek s ennek arányába, hogy vándoroltak el magyarok még feljebb, oda a temetőbe.
- Húsz év mulva egy fia magyar se lesz a faluban, János bátyám.
- Lesz német, uram. Nép az is; megszánti az is a földet; fizeti az adót az is.
Ez tökéletesen igaz. Lejövet azt magyarázom házigazdámnak, hogy ez a pusztulás csak az ilyen magunkfajtákat riasztja, akik olyan légszerű valamiből akarnak megélni, mint egy nép szelleme és nyelve. A földnek és az adószedőknek tökéletesen mindegy. Ha egy nép meg akar halni, kinek mi köze hozzá? A föld nem marad üresen.
(...)
Egyáltalában jogában áll a nemzetnek, hogy ilyen kérdésbe beavatkozzék? Föltétlenül jogában áll, hisz egész életét fenyegeti. Ha az eleven test vérébe valahol méreg kerül, az egész test azonnal védekezésbe fog, mozgósítja mindenünnen a sejtecskéket a küzdelemre, melytől az egész test sorsa függ. A beteg szervezet nem védekezik, nyugodtan, szinte örömmel várja a halált.
A Dunántúl végveszélyben van, ezt itt mindenki tudja. Pest persze nem tudja s el tudom képzelni, hogy politikusaink, akik még a Monarchiában nőttek fel s akik Magyarországot ma is a háború előtti térképek szerint érzik, ha látják is: egy-két megyének nem tulajdonítanak különösebb fontosságot. De mi lesz, ha egy nap a Dunántúl lehasad az országról? Megmaradhat önálló államnak az a kis darab, ami a Duna-Tisza között még esetleg magyar marad? Lesz annak létjogosultsága, érdemes azt fenntartani a nemzetek sorában? Jobbról-balról egy-két mértfölddel még beljebb tolják a határokat s Magyarország volt, nincs, elsülyed örökre s még a feltámadás reménye sem marad neki, mint egykor Lengyelországnak.
*
A hasító ék nagyszerűen működik. Talpát a Drávának vetve nyomul Pest felé, már feleútján van, Fejér megye határán. Útjában kemény, életerős német szigetecskék várják, puhítják előtte a talajt, Pesttől nem kell tartania: az országnak tán fővárosa volt, a népnek soha.
Mindehhez, ismétlem, még az Anschlusst sem kell bevárni, amely előbb-utóbb mindenképen bekövetkezik; mire a százmilliós németség ismét szabad kezet kap Európában, a gyümölcs magától megérik.
*
Bizalmatlan vagyok a statisztikákkal szemben; a végső határon, a kérdés eldöntésénél, ahol pedig igazi szerepük kezdődne, alig válnak be az emberi természet rugalmasabb a számoszlopoknál. A nyugateurópai statisztikusok szerint Oroszországnak például már tíz éve is össze kellett volna omlania. Ma egész délelőtt mégis kimutatásokat lapoztam s ezeknek hinnem kell, előttem a valóság, csak a szomszéd faluba kell gyalogolnom, csak a kapun kell kilépnem s máris ellenőrizhetem, igazat mondanak-e. Sajnos, nagyon is az igazat mondják.
Találomra feljegyzek egy-két adatot. Arról szólnak, hogy hány magyar élt 1912-ben és hány 1928-ban azon falvakban, melyeknek elnémetesedése már menthetetlen.”
