Az özvegy és a párt – Gyarmati Fanni emlékezete

Veszprémy László Bernát írása a Mandiner hetilapban

Az özvegy nemrég kiadott naplói Radnóti emlékezetének kommunista elorzását nem tárhatják fel teljes egészében, hiszen csak 1946-ig terjednek, segítségünkre lehet viszont Gyarmati hagyatéka, mely a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központjának kézirattárában található.

A kommunisták jelen voltak Radnóti 1946. őszi újratemetésén, de Gyarmati Fanni alig egy hónappal később már „részvétlenségről és visszhangtalanságról” panaszkodott a kommunista író Vas Istvánnak.

Gyarmati Vassal is vitába szállt, aki Radnótit tiszta szocialistának nevezte, és „váratlanul” a magyarság mellett kitartónak – az özvegy a jelzővel egyetértett, csak a „váratlanul” résszel volt baja. Mint írta, Radnóti az ország költője akart lenni, nem az „internacionális ínyenceké”.

A kommunista emlékezetpolitika számára bizonyos értelemben persze magától értetődő választás volt a költő. Maga Radnóti írta egy helyütt, hogy nagy hatással volt rá Marx, és Gyarmati is felidézte, hogy a kommunista Gergely Sándor és Lukács György írásait mindig igyekezett beszerezni. Mikor a kommunista Ortutay Gyulával – családi barátjuk, egyben Gyarmati Fanni főnöke – 1946 nyarán még reménykedve keresték az eltűnt költőt, egy iratban egyszerűen „kommunista költő és íróként” utaltak rá. Azonban nyilvánvaló, hogy a jámbor Radnóti nem vállalta volna fel a Rákosi-rendszer borzalmait és az 1956-os forradalom vérbe fojtását, még akkor sem, ha naplójában arról írt, hogy „aki túl sokat beszél arról, hogy »mi a magyar« a helyett, hogy alkotna, azt szájon kell vágni, hogy kiesik mind a harminckét foga”.

S ugyan hasonló igazolványt Radnótinak már nem állíthatott ki, Ortutay Gyarmatiról kijelentette, hogy 1930 óta „tevékenyen részt vett az illegális ifjú-kommunista mozgalmakban, és attól kezdve, legjobb tudomásom szerint, soha egy pillanatra kommunista meggyőződéséhez hűtlenné nem vált”.

„Minden munkájában pártját akarja szolgálni, […] férje halála óta csak a párt- és hivatali munkának él, […] a Párt iránti hűségében és szeretetében a legjobb karakterek közé tartozik” – így a „méltatás”. Gyarmati mozgalmi múltját végül 1931-től, párttagságát pedig 1945-től igazolták; iratai között még megtalálható a Magyar Dolgozók Pártja szemináriumi látogatási jegye is (haladó fok).

Párt és özvegy mégsem talált igazán egymásra. Tagság és ideológiai továbbképzés ide vagy oda,

Radnóti halálának tizedik évfordulóján megemlékezett a Szabad Nép, és emlékmatinét tartott a Magyar Írók Szövetsége, de Gyarmati nem jelent meg a rendezvényen. Nem változott ez a Kádár-korban sem. 1963 tavaszán megkereste őt a Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottsága, hogy a VI. kerületi Izabella utcát neveznék át Radnóti Miklós utcára, s az özvegy támogatta az ötletet – de ennél többet nem tett az ügyért. Mikor 1969-ben a mai Radnóti Miklós utca elnyerte nevét, a sajtóhírek szerint távol maradt az eseménytől. Özvegy Szerb Antalné Bálint Klára így írt az esemény kapcsán Gyarmati Fanninak: „Emléktáblák, emlékművek, utcák – »megjelenünk« s »viselkedünk« – ahogy elvárják tőlünk, s én pont úgy érzem magam ilyenkor, mint egy vásári majom!”

1966-tól a Kádár-rendszer „Radnóti-­békemene­teket” tartott Győrtől Abdáig, amelyet politikai szlogenek hangsúlyozására használt fel. (Az em­lékezés különösen cinikus volt, hiszen a rendszer már 1966–67-ben feltárta Radnóti gyilkosainak kilétét, de nem tartóztatták le őket, mivel néhányan később párttagok lettek – mindezt Csapody Tamás kutatásaiból tudjuk.)

noha 1975-ben a jelek szerint az utolsó pillanatig lebegtette részvételét, legalábbis erre utal, hogy még a díszvacsora helyszínére szóló útmutatást is elküldték neki a rendezvény napján. 1965-ben Pécsett, 1968-ban Győrött és 1969-ben Csepelen avattak szobrot Radnótinak, de semmi jele annak, hogy Gyarmati megjelent volna az avatásokon – legalábbis a lapok nem számoltak be róla, és hagyatékában nincs nyoma részvételének.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az özvegy eltűnt volna a közélet szeme elől. 1961 novemberében Berlinben egy baloldali nőkonferencián képviselte Magyarországot, majd hazatérve a Népszabadságnak beszélt róla, hogy „sokat voltam együtt Nyugat-Németországból érkezett asszonyokkal, lányokkal is ezen a konferencián, elkeseredetten beszéltek arról, hogy a Horst Wessel-dalt ma is újra éneklik náluk, alig megváltoztatott, de nem kevésbé aljas szöveggel”. 1964-ben pedig Londonban képviselte a magyar nőket egy angol nőszervezet meghívására.

1972-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1976-ban az oktatási miniszter Apáczai Csere János-díjjal, 1982-ben ismét az elnöki tanács Szocialista Magyar­országért Érdemrenddel, s végül 1987-ben Németh Károly, az elnöki tanács elnöke a Magyar Nép­köztársaság Zászlórendjével tüntette ki az özvegyet oktató-nevelő munkájáért.

Magában azonban

Mikor egy történész 1984-ben felemlegette, hogy Radnóti „sehonnan sem kapott” segítséget utolsó munkaszolgálata során, Gyarmati dühödten írta meg Vas Istvánnak: „hol voltak akkor az […] elvtársak mellőle? […] nem történelemhamisítás-e ez?” Ezt annak dacára írta, hogy például Aczél György megpróbálta megmenteni Radnótit. Álláspontját 1964-es, Vasnak írt levele foglalta össze egy néhai férjéről szóló BBC-adás kapcsán: „Nem tudom, te hogyan vagy a halhatatlansággal, én sokkal jobb szeretném, ha élne s majd csak később venne róla tudomást a sajtó. Dehát nincs hatalmunk változtatni a szörnyű történeten. Épp ma vagyok 59 éves. Ő még annyi se lenne.”

Nyitókép: MTI / Zinner Erzsébet