Cseh Tamás, 10 év múlva

“Magamat láttam tíz év múlva itt, 
hallottam ezt, a mostani dal hangjait, 
és attól féltem: nehogy majd ez legyen, 
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!” 
(Bereményi Géza-Cseh Tamás: Ten years after (1979))

Egy régi kazettát hallgatok. Cseh Tamás beszél rajta. Énekelhetne is, de itt éppen beszél. Arról, hogy mit énekel. A háttérben folyamatos zaj: koccannak a poharak, zúg a kávéfőző, nyikorognak a székek, duruzsolnak a vendégek.

egyik cigiről gyújtott a másikra – volt, amikor az egyiket még el sem nyomta a hamutartóban, már ütötte ki a következőt a dobozból. Nem vette észre, de minek is? Hevesen magyarázott, és akkor minden alárendelődött a pillanatnak – komolyan vette a beszélgetést.

58 éves volt akkor, és arról ment a polémia a cigifüstben, hogy kortalanok-e Bereményi dalai, milyen majdnem nyugdíjasként huszonévesen írt szerelmes dalokat énekelni.

– válaszolja a felvételen arra a kérdésemre, hogy 20 év házasság után hogyan lehet elénekelni a különböző, rég elmúlt szerelmeknek írott dalokat. „Ezek a Bereményi női voltak, vagy a tieid?” – „Vagy egy harmadiké. Annamari az enyém volt, Horváth Anna a Gézáé”. „És Irén kicsoda?” – „Irént Géza találta ki. Nekem és neki mást és mást jelentett. Irén nem személy, csak egy kitalált név. Nekem mindig a közönség Irén, nekik írom a levelet”.

A levél üzenet, akkor, a 70-es években az emberek még üzentek egymásnak. Félszavakból kellett megérteniük. És pontosan értették: „Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”. A szerelmes dalok elmentek volna, de a rendszernek nem az fájt. „Kiderült, amikor elkezdtem nyilvános helyeken énekelni, hogy

– mondja kicsit hadarva, kicsit selypítve, előrehajolva, mintha most is figyelnék. A puha diktatúra volt a keret, amelyet nem ők választották, de az adta végül a kontrasztot, amelyben a Bereményi-Cseh-dalok különleges jelentést nyertek. A Kádár-rezsim korlenyomatai voltak: neurotikus, tikkelős, de leleményes és szabad költemények.

„A három T közül a tűrt kategóriába estünk, nem tudom megmondani, miért. ... Aczél gyűlölte ezt a műfajt, tudta, hogy ebben számára méreg van. De hiába raktak be kategóriákba, a dal már náluk erősebb lett”. A szerzemények valóban túlnőttek magukon, egy generáció életérzésének kifejezői lettek. Ezt a szerzőpáros is tudta. „A sorsom, a magánéletem a dalok alá rendelődtek” – fűzi hozzá Tamás, mielőtt újra bort tölt a poharába. „Igen,

Cseh Tamás akkor kapta meg a Kossuth-díjat, de erről nem nagyon akart beszélni, mert érdemtelennek tartotta a munkásságát a legmagasabb elismerésre, Bartók és más nagyok után. „Nekem ez lejár, még énekelek néhány évig, és vélhetően beköszönt majd egy kedvetlen öregkor”; tette hozzá rezignáltan, és én akkor benne láttam még vagy 20 év színpadot.

A felvétel itt hirtelen véget ér. Visszateszem a kazettát a borítóba, rajta tollal az évszám: 2001. V. 12. Mintha tegnap lett volna. Interjú miatt kértem tőle a találkozót, a Civil Rádiónak készült a felvétel. Az utolsó 15 percet a szerkesztő levágta, a beszélgetés végére már túl sok bort ittunk... Miután a hangfelvételt leadtuk a rádióba, úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a közeli Horgásztanya étteremben. Ez azonban már az emlékek szubjektív ködébe vész, dokumentálatlanul, a diktafon ott már nem pörgött.

Utoljára 2009 tavaszán láttam őt, a HírTV bejáratánál állt, vékonyan, letagadhatatlanul betegen. Futtában odaköszöntem neki, mert siettem; visszaköszönt, de a szeme hunyorgásából láttam, hogy bár rémlik neki valami, nem tud beazonosítani. Majd legközelebb – gondoltam magamban, ahogy rohantam. De olyan már nem volt,

Marad tehát ez a kazetta róla emlékül. Ten years after, újra: nyugodjon békében.