Nem jön vissza 2004

A Papa Roach igazi kaliforniai deszkás-suhanc nu-metál banda, amely a kétezres évek elején boldog-boldogtalan által hallgatott stílus legnagyobbjai között van a Slipknot és a Linkin Park társaságában. Az előző évtized elején három elképesztően sikeres albumot legyártó csapat ekkoriban a magyar középiskolások és felső tagozatosok tracklistjén is előkelő helyen szerepelt: a Last Resort Eminem legnépszerűbb számaival együtt vonult be a generációs tapasztalatba.

A másfél fokkal bonyolultabb, de azért így sem egetverően komplex zenét játszó Billy Talent is éppen ekkor volt a topon – a dallamos punk-hardcore kanadai szakértői is meglovagolták az utolsó hullámot, mielőtt az igazán maszkulin rockzene kiszorult volna a mainstream fogyasztói kosárból. A kirobbanó energiát sugárzó echte vörös hardcore abszolút megérdemelte a sikert, hiszen egyszerre tudta ritka mód jól hozni az alap punkjegyeket és maradt széles körben fogyasztható. Ennek köszönhetően ők is ott vannak a mai huszonévesek szívében, ráadásul 2004 után is le tudtak gyártani egy értékelhető albumot.

A szervezők jól éreztek rá a tíz évvel ezelőtt hímzett Fubu-nadrágot és széles Vans-cipőt hordók és az akkori középiskolás rockerek kézenfekvő nosztalgiaigényére, és jól látták meg azt, hogy ezek a zenekarok viszonyítási pontként ismertek a mai kamaszok között is. Kézenfekvő és előzőleg perfekt stratégia volt tehát a pénteki nap nagyszínpados felhozatalának maszkírozása – a programra nézve egy tíz évvel ezelőtti BMX-verseny döntőjének after-partyján érezhette magát a látogató.

A recept tehát meggyőző, de Paulo Coelho szerint a puding próbája az evés, ami bizony hozhat kevésbé várt fordulatokat. A pénteki koncertek alapján ugyanis ezek a zenekarok bizony megöregedtek és megkoptak. Pedig a koncerteken meglepő módon leginkább mai tizenévesek adták a magot. Biztos az idősebb testvérek discman-jeiről átgrabbelve maradt mai is népszerű a korabeli anyag. Meg például azért, mert a deszkás és hardcore szubkultúra egészen megerősödve él tovább a Kárpát-medencében.

A Papa Roach fellépése kizárólag azért hozta a kötelezőt, mert a legtöbb ember jó eséllyel kizárólag a Last Resort egyszeri élő meghallgatása miatt hagyta ott Sopron legmegbízhatóbb folyóboros helyeit, a Gyógygödört és a Cezar-pincét. Jacoby Shaddix zenekara fáradtan, erő nélkül, bár láthatóan őszintén nyomta a megszokottat. A stílusbenyomás: a családapaság, a deszkás suhanckodás és a rocksztárság meglehetősen fura keveréke. A végén a Last Resort viszont lement úgy, ahogy. Ez pedig azért nagy élményként értékelhető.

A Billy Talenttől eleve többet várhattunk, de sajnos csak nagyobb csalódást kaptunk. A szakértői becslések a megvalósultnál mintegy 40-60 százalékkal magasabb élvezeti értéket prognosztizáltak. De lehet hogy egy kiöregedő punkzenekar koncertteljesítményének kiszámításakor a szakértelem tényleg csak valami bolsevik trükk. Jó számok mentek le, a régi legnagyobbak és az újak közül is, de az összkép unalmas és kiábrándító volt. A Talent legnagyobb ereje a nyers dinamizmus volt, ez pedig sehol. Az idegesítő lötyögést itt is egy generációs kulcszene reménye tette végigállhatóvá: csak-csak lejátszották a Red Flaget is. De hát az is gyenge volt. Pedig régen ez még így ment.

---

Koncertfotók: Kálló Péter, VOLT-galéria