„…megérkezni: halál”

„A rockzene márpedig, minden ellenkező híresztelés dacára, meglehetősen efemer műfaj, ki van szolgáltatva a múló történelmi idő szeszélyeinek és sürgető szükségleteinek – ebben különbözik, többek közt, az úgynevezett klasszikus komolyzenétől vagy épp a költészettől. Lehet persze berzenkedni, hogy a rock örök, de számomra teljesen világos, hogy az igazán jó rock’n’roll nem önmagában, kortalan és zárt öntörvényűségében létezik, hanem közege van, hordozza annak a világnak a közérzetét, belső ritmusát, levegőjét, amely kitermelte magából; később is érdekes lehet, de van egy természetes élettere. Hobo pedig, fél lábbal az anyanyelveként beszélt ellenkultúrában, fél lábbal pedig – intellektuális »elhajlásai«, a József Attila-, a Villon-Faludy- vagy újabban a Pilinszky-vonal révén – a magaskultúra terrénumain állva ennek a lélegzetvételnek a ritmusát kapta el mesterien, és közvetítette nagyobb hatásfokkal, mint bármilyen szociológiai esettanulmány vagy virágnyelven fogant irodalmi mű.

A későkádári korszak (nálunk, Romániában: a legátkosabb évek), majd a polgári demokráciába való átmenet, »a szabadság magányos dolog« keserű felismerésének levegője ez: aki nem szívta be soha, nem fogja érteni és értékelni, amit ez az ember és változó összetételű, legendás zenekara művelt harmincegynéhány esztendőn keresztül. Az én korosztályom tán az utolsó, amelynek tapasztalat- és élményvilága ebből táplálkozik, a Facebook-generáció számára jóformán semmit sem mond már – és ez nem azért van, mert felborult a világ rendje, hanem ellenkezőleg, mert éppenhogy nem borult fel. Tökéletesen megértem Hobót, hogy nem akar »fantomzenekart« csinálni – ez bizony valóban az Apák rock and rollja.

Meghalt Cseh Tamás, most pedig megszűnt a Hobo Blues Band. Úgy tűnik, felnőtt az átmenet nemzedéke: a nemzedékem.”