Alföldi búcsúja

„Valóban volt mitől tartani. Alföldi utolsó, Menczel Róbert fekete állványoktól uralt, de színházi fényekkel kiválóan kihasznált díszletében megvalósult rendezése tisztességes, ám nem katartikus munka. Ahogy ő fogalmazott: nem volt az előadásnak semmiféle bukéja, nem jelent meg sem ő, sem Vidnyánszky Attila semmilyen formában a színen. Szemben egyébként a Gergye Krisztián Társulat és az Átrium Film-Színház »opera amorale« című előadásával, mely szintén a hatalom és a művészet viszonyát boncolgatja. Alföldi szerint – bármennyire szeretnék sokan – nincs semmi konkrét köze az előadásnak ahhoz, ami most a színházban zajlik, hiszen tavaly januárban hirdették ki az évad programját. 

Ennek ellenére a kissé vontatottra sikerült előadásnak sok mának szóló és általános üzenete van. Az 1920-as években játszódó történet (ahogy Szabó István kiváló 1981-es, Oscar-díjas filmjében is) azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy hol csúszik el a hatalom és az egyén viszonya, hol az a határ, ahol már nemet kellene mondani, ahol már az egyéni ambíció és az erkölcsi kérdések viaskodnak egymással. Vissza tudott volna még fordulni Höfgen a teljes önfeladás útjáról? A közönség pedig – mely a végén állva tapsolt – egyetértően nyugtázta az olyan kijelentéseket, melyek szerint a hatalomnak színházra van szüksége, hogy az is eszköz a politika kezében.

A Mephisto Stohl András megkérdőjelezhetetlen tehetségről tanúskodó alakítása és az összes színész kiváló játéka (Bánfalvi Eszter Josephine Bakert idéző domina-Juliette-je, Martinovics Dorina sugárzó, de racionalista Nicolettája, Söptei Andrea szenvedélyes és egyszerre finom Rahelje, Udvaros Dorottya díva-Dora Martinja mind erőteljes megformálások) mellett is újabb példája annak, hogy – bár voltak kitűnő munkái, például a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból vagy a Tartuffe – Alföldi igazgatóként maradandóbbat alkotott, mint rendezőként. És noha fantáziadús művész (most: a függöny mindkét oldalát kihasználó játék, a Kroge házaspár megrázó halála, a hamleti kristálykoponya), és jó színészekkel dolgozik (kivéve a most is, mint szinte minden darabban artikulálatlanul kiabáló Nagy Zsoltot), a végeredmény nem mindig átütő. Szervezői munkája viszont kiemelkedő, hiszen kiváló rendezőket hívott meg (Mohácsi János, Andrei Şerban) és márkanevet csinált az új Nemzetiből.”