Békét találni a földi pokolban – Saul fia

Mindenki az elsőfilmes Nemes Jeles Lászlóról beszél: de vajon tényleg tudott maradandót alkotni és újat hozni a holokausztfilm-iparba (sic!) egy sonderkommandós rab pokoljárásának története? A válasz egyértelmű igen: a 68. cannes-i filmfesztiválon négy díjat is bezsebelő, ezzel pedig a magyar filmgyártás harminc éve legnagyobb sikerét hozó Saul fia kivételesen nagyszerű és fontos film.

Kate Winslet pár évvel ezelőtt azzal viccelődött, hogy majd egy holokauszt-filmmel biztosan nem marad újra hoppon, hanem végre kap egy Oscart − és lőn, összejött egy háborús bűnökkel terhelt volt náci nő megformálásával A felolvasóban. Hogy aláhúzzam az egyértelműt: a második világháború kedvelt, ám egyszersmind őrülten nehéz filmes téma, mert gyakorlatilag már mindent láttunk. 1946 óta készülnek a holokausztot megjelenítő, érintő, feldolgozni próbáló alkotások. Orson Welles ebben a műfajban is úttörő volt (The Stranger című filmjében először láthattunk jeleneteket koncentrációs táborból), de mindannyian az unásig ismerjük a Schindler listáját, a Sorstalanságot, A zongoristát, a Sophie választását, Az élet szépet, A napfény ízét; de talán még Sidney Lumet, Stanley Kramer, Andrzej Vajda, Agnieszka Holland, Costa-Gavras (…) filmjei sem teljesen ismeretlenek a témában.

Tény: a második világháború borzalmairól születtek már jobb-rosszabb mozgóképek és továbbra is születni fognak. A szalonnácik gyengébbek kedvéért: ez azért van így, mert a második világháború hagyatékának feldolgozása még mindig folyamatban van. Szembe kell nézzünk mindazzal, amelyre hamarosan már a túlélők sem emlékeztetnek majd, hogy soha többé ne történhessen meg mindaz, amely bebizonyította, hogy mennyire tud romlott lenni az ember. A felvilágosodás utáni Európa polgárainak felelőssége van hatmillió ember intézményes meggyilkolásában, erre pedig emlékeznünk kell, akárhányszor elfelejtenénk, akárhányszor elkapnánk egy-egy ártatlannak tűnő, ám valahol mélyen gyökerező rasszista megjegyzést.

A Saul fia nem egy kontraproduktív, politikával átitatott, hatásvadász holokauszt-memo. Nem arról szól, hogy gyerekek, nézzétek végig az elképzelhetetlent, aztán jó mélyen szálljatok magatokba. Nem tolja bele a halottakat a néző arcába, nem látunk síró áldozatokat, szenvedő időseket és gyerekeket a gázkamrákban; és egyetlen német tiszt sem kezd Chopin-t zongorázni benne, miközben a kamera a főszereplő könnyektől homályos szemeire közelít. 

Nemes Jeles László (Fotó: MTI)

Nemes Jeles László Cannes-ban a zsűri nagydíját kiérdemlő filmje – ahogy már sokan megírták – újat akar és tud is mutatni. Először is azzal, hogy eltér a megszokott holokauszt-narratívától, amely a túlélést helyezi fókuszpontjába. A megsemmisítő táborokban a foglyok közül kiválasztott, majd pár hónapig az SS által gázkamrákban, égetőkben dolgoztatott, erkölcsileg igencsak vitatott felelősségű sonderkommandóról már korábban is készültek filmek. Az 1987-es, Szökés Sobiborból című alkotás a sonderkommandósok történetének két sikeres szökése közül érinti az egyiket. Az 1943. október 16-i eseményről 2001-ben egy dokumentumfilm is készült Claude Lanzmann, a maratoni, kilenc órás Soá alkotójának rendezésében, amely szintén Cannes-ig jutott.

Nemes Jeles azonban nem dokumentumfilmes, de nem is a sonderkommandósok lelki életéről kívánt erkölcsi drámát forgatni. A Saul fiának nagyszerűsége abban rejlik, hogy puritán és nyers, de semmit nem rág a néző szájába; mindenből csak annyit láttat, amennyi tovább gondolásra készteti a nézőt. Meg is mutat és nem is. Merész lépés volt, amikor a rendező Erdély Mátyás operatőrrel közösen úgy döntött, hogy 35 mm-re forgatja a filmet. A színek kontrasztjával és a mélység-élességgel való játék azonban olyan élményt eredményezett, amelyet a digitális technika nem tudott volna: a 4:3-as képarány azt üzeni nekünk, hogy itt nincs tág horizont, nem lehet sehová elmenekülni, elbújni. Azt látjuk, amit Saul lát; a kamera úgy követi minden lépését, mintha mellette lépkednénk a földi pokolban; ha hirtelen berobban valaki a képbe, minket is meglep.

A cselekmény egy olyan rabról szól, akit a film 107 perce alatt a legkevésbé sem ismerünk meg: nem tudjuk meg, milyen ember volt, mielőtt a lágerbe került volna. Sőt: egyetlen szereplőhöz sem kerülünk közel, miközben működés közben, szinte gyárszerűen látjuk a holokausztot. A film az első pillanattól beszippant, folyamatosan halljuk a kiabálást, a sikolyokat (a filmben minden szereplő a saját nyelvén beszél, összesen nyolc nyelvet hallhatunk), a kemencék tüzét, a takarítók súrolását, a fegyverropogást. Az igazi kép ezáltal a néző fejében bontakozik ki, a kamera nem „kukkol”, nem mutat obszcén vagy brutális jeleneteket – mivel Nemes Jeles pontosan tudja, hogy ennyi épp elég; hiszen a képzelet mindig sokkal szörnyűbb, mint amit a film eszközeivel képes volna megmutatni.

A címszereplő társaival együtt gépiesen végzi munkáját, tereli a vetkőzőbe az újonnan érkező „szállítmányt”, azaz a következő turnust a gázkamrákba. Hogy emberileg elviselje, nem néz a szemükbe, a kamera a vetkőző áldozatok szegycsontját pásztázza. A sonderkommandósokat pár hónapig dolgoztatták a táborokban, mielőtt őket is megsemmisítették volna, Saul pedig mindaddig félelemtől engedelmes robotként teljesít, amíg felfedezni nem véli egy gyerekben a saját fiát. Innentől kezdve viszont egészen más pályára áll: egyetlen célja tisztességesen eltemetni a fiút. Semmi más nem érdekli, sem a küldetés reménytelensége, sem pedig a még élő társainak és saját életének veszélybe sodrása.

Könnyen elcsúszhatott volna az egész mozi a címszereplőn, viszont a Sault alakító Röhrig Géza szinte nem is játszik, hanem gyakorlatilag a filmben él és eggyé válik karakterével. Ritkán tapasztalható elsőfilmes rendező esetében olyan tudatosság, mint amellyel Nemes Jeles nyúlt ehhez a kivételesen érzékeny témához, válogatta ki színészeit és szorította korlátok közé filmjét.

A nézőnek magával kell elszámolnia, mielőtt bekövetkezne az elkerülhetetlen, mert itt nincs hová nézni: a Saul fia olyan dolgokat mutat be az ember természetéről, amelyeket kényelmetlen látni. Nem facsarja ki a szívet, hanem gondolkodásra kényszerít. Mind tudjuk, hogy elkerülhetetlen a vég, az ember lelke viszont a földi pokolban is képes lehet megtalálnia a békét.