A látványos megoldás

„A. M. Aranth nem először bújik női főhős bőrébe, éppen ezért teljes rutinossággal beszél a mi oculus-unk, Truth Dunn hangján. A célközönség (kb 14-28 közöttiek) fogja értékelni egy kamasz vívódásait, azt a naiv igazságérzetet, ami körbelengi Truth gondolatait, a barátnővel, Aio-val eltöltött pillanatok emlékét. Én csak azt sajnálom, hogy nem egy pár évvel korábban jött ez a regény, hiszen mint olvasó, sajnos már kívül találtam magam ezen a rétegen. Így azt kell mondjam, a történet szempontjából a könyvet a földi küldöttség megérkezése után tudtam igazán pörgősen olvasni, az előtte lévő világépítést afféle bevezetőként fogtam fel.

Viszont kifejezetten szórakoztató volt, ahogy a szerző millió apró gesztussal próbált meg tisztelegni barátai és pályatársai előtt. Így ne lepődjön meg senki, amikor a Gaura utcát említik meg egy dialógusban, vagy a főhős(nők) a Holloway Airship Tavern-ben söröznek, illetve Hackett tetoválószalonjában varratnak magukra örök emlékeket. De még a Holden Rosé, mint bor kibontása is remek szójáték. Ha valaki ért az önmenedzseléshez, az bizony A. M. Aranth. A 130. oldalon gyönyörűen fűzte bele szövegébe, hogy Truth kedvenc olvasmánya Stephen King és Asimov mellett egy olyan regényfolyam, »ami egy fiú és lány ikerpárról szólt, akik zenélnek. A lány dobolt benne.« Kell ennél jobb reklám a Holdárnyék-sorozatnak?

Pár szóval méltatnom kell a borítót is, nagyon szép lett a háttér, és helyesek a modell-kamaszlányok. Látszik, hogy sok munka volt a könyv kinézetével, ez pedig plusz pont. Nyilván a kiadó (és a szerző) felismerte, hogy az olvasó elsőként úgyis a borítóval találkozik, nem árt tehát, ha felkeltik az érdeklődését. Ezt pedig gagyival nem lehet megtenni, és méltatlan is lenne a tartalomhoz.”