A feladat neve: Magyarország – Bogányi Gergely a Mandinernek

2024. január 06. 09:41

Az emberiség soha nem volt még akkora válságban, mint most, Magyarországnak pedig különleges felelősség jutott a történelem formálásában – mondja Bogányi Gergely. Újévi beszélgetés a napokban 50. születésnapját ünneplő zongoraművésszel világméretű szellemi harcról, a művészet lelki üstökös szerepéről és az ima erejéről.

2024. január 06. 09:41
null
Őry Krisztina
Őry Krisztina

Zenészcsaládban felnőve, karvezető édesapa, zongoratanár édesanya gyermekeként testvéreivel elég hamar zenélni kezdtek. Egyenes úton vezetett erre az élete?
Igen. Úgy gondolom, hogy van egy isteni akarat, egy tökéletes terv minden ember számára, ennek felismerése, megélése maga a tökéletes boldogság. Az, hogy ez esetleg nehéz, tele van buktatókkal vagy lehetetlennek tűnő feladatokkal, egyáltalán nem ellentmondás. Számomra a zenészlét, a szakma, illetve ez az életforma valóban egyenes út volt, ebből a szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Érzéket kaptam a jó zene felismerésére és tolmácsolására, ez a legkisebb koromtól kezdve mint valami lelki világítótorony fénylett előttem, illetve bennem. Innen visszatekintve világos, hogy ez elhívás volt. Meghívás egy feladatra, melynek része a zene, a jó zene ügye, a magyar kultúra képviselete vagy éppen az új hangszer megvalósítása, fejlesztése is. Ám mindenekelőtt a feladat neve: Magyarország. Egyrészt Magyarország ezeréves múltját történelmi távlatból értékelve, másrészt a saját életemet figyelembe véve kell a mostani, történelmi helyzetben megérteni, hogy mi is a feladatom.

Mi volna az?
A kereszténység melletti kiállás és Magyarország képviselete a világban, illetve a kettő egyszerre. Sokáig nem volt ennyire világos vagy inkább tudatos mindez számomra. 

A szemünk előtt óriási átalakulás zajlik a világban, mondjuk úgy, most válik el a konkoly a búzától. 

Olyan helyzet, mint most, soha a világtörténelemben nem volt még. Élesen lehet látni, hogy mit képvisel az egyik oldal, és mit a másik. Középút lassan nincs. De ez jó dolog, mert színt kell vallani.

Mi az egyik oldal, és mi a másik?
Keresztény értékek vagy pedig nem. Ilyen egyszerű. A legnagyobb ajándék, hogy beleszülettem a keresztény hitbe, illetve hogy sok olyan inspiráció ért, ami meghatározó élmény volt a hitem elmélyítésében, megélésében.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Születni csak egy helyre lehet – mondta egy korábbi interjúban, önnek azonban úgy hozta az élet, hogy huzamosabb ideig élt külföldön is. Mit adtak azok az évek?
13 éves voltam, amikor a családunk kiment Finnországba. A szüleim meghívást kaptak, hogy egy évig tanítsanak egy ottani zeneiskolában. Apukám szerette volna megragadni a lehetőséget, hogy a gyerekei külföldön nyelvet tanulhassanak, ami abban az időben, 1987-ben nem volt gyakori. Épp szolfézs- és zongoratanárt kerestek, így édesanyám és édesapám egyazon városban tudtak tanítani, tehát kiköltözött az egész család. Testvéreimmel 14, 13, 12 és 10 évesek voltunk, beestünk az iskolába két szó finntudással, de karácsonyra már elég jól beszéltünk, később a finn szinte a második anyanyelvünk lett. De ami ennél is fontosabb, láthattunk, élhettünk egy teljesen más kulturális közegben.

Meddig éltek ott?
Ki meddig. A kisváros Forssában, ahol eleinte laktunk, óriási hatásuk volt a szüleimnek. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy a szó legnemesebb értelmében Magyarország kulturális nagykövetei voltak. Megszerették őket, megszerettek minket, egy évvel meghosszabbították a szerződésüket, majd még egy évre és még egyre, és így tovább. Én egyhuzamban két évig éltem ott, aztán egyre többet kezdtem utazni. Elképesztő kavalkád volt az életem akkoriban, egyszerre tanultam két helyen, volt, amikor három helyen, Bloomingtonban, Helsinkiben, Budapesten, sőt Berlinben is. Mindenhol voltam egy-két hétig, hónapig, és közben folyamatosan koncerteztem.

Soha nem gondolt rá, hogy kint marad?
Párszor elgondolkoztam rajta, amikor épp konkrét lehetőségem lett volna, de mindig úgy éreztem, ez nem az én igazi utam. Az úgynevezett karrier, a jobb élet lehetősége, a még nagyobb hírnév soha nem motivált. Megtehettem volna, hogy például Amerikába vagy Németországba költözöm, és onnan irányítom az életemet, de én a legjobb döntést akartam meghozni, nem pedig egyet valamelyik jó közül. Legjobb döntésből pedig csak egy van, ezzel visszautalnék az isteni akarat kérdésére. Szabad akaratunk az egyik legnagyobb ajándékunk, de egyúttal az egyik legveszélyesebb is, tudniillik hozhatunk rossz döntéseket, kevésbé jót vagy éppen jót is.

Az isteni akaratba való belesimulás az egyetlen, legjobb döntés, az adja a legnagyobb megelégedettséget, 

csak itt érzem tökéletesnek bármelyik döntésemet. Paradoxnak tűnő módon egyébként éppen ilyenkor a leginkább szabad az ember. Nekem sokáig tartott, amíg mindez megérett bennem. Az intellektuális megértés ráadásul még nagyon kevés, mondhatnám, csak az első lépés. Az igazi megértés a szívben van, az egy biztos tudás, biztos érzés, egy életforma, maga az élet.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Tízévesen felvették a Zeneakadémia különleges tehetségeket fogadó osztályába, két évig járt az egyetemre is, azonban másfelé vitte az élet, és csak jóval később fejezte be tanulmányait. Hogy él önben a Zeneakadémián eltöltött idő? 
Szerencsésnek érzem magam, hogy kiváló tanároknál, mestereknél tanulhattam itthon is, külföldön is. Magyarországon van egyfajta élő hagyománya a zenei minőségnek. Én nem hallhattam Dohnányi Ernőt vagy Zathureczky Edét élőben játszani, de ismerek olyanokat, akik hallották, és át tudják adni azt a misztikusnak is nevezhető tudást, amit ők meg tudtak jeleníteni egy-egy koncerten. Ez egyáltalán nem csupán a hangok interpretációját jelenti, hanem a mélyebb impulzusokat, gesztusokat, amik a zene igazi esszenciáját, üzenetét hordozzák. Ez a zenei tanítás legmélyebb szintje, amit sokszor megkaphattam Baranyay László professzor úrtól vagy például Rados Ferenctől.

Mit szól a Zeneakadémia vezetőváltása körüli hullámokhoz?
A Jóisten minden rosszból jót tud kihozni, itt is ez fog történni. Az újjászületés egyik előfeltétele szokott lenni, hogy először kicsit meg kell halni, utána annál fényesebb lesz a feltámadás. Igenis van jó megoldás.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Sokszor hallani, hogy manapság számos virtuóz, ügyes zenész, tehetséges hangszeres tűnik föl, de egyre ritkább, hogy a koncerten valaki valóban elénk élje az adott művet. Egyetért vele?
Ez nagyon szép kifejezés, szívesen kölcsönveszem a későbbiekben. Meg kell jegyezni, az igazán jó előadás mindig ritka volt, csak most sokkal több a rossz vagy a közepes, mint a régebbi időben. Én mindig arra törekszem, hogy minden egyes alkalommal a koncertpódiumon történjen meg a zene. A zenéléskor a technikai fejlődésnek részben velejárója az ismétlés problematikája, ezzel a filozófiai doktori disszertációmban részletesebben foglalkoztam. Ha valaki nagyon jól tud valamit, fennáll annak a veszélye, hogy ugyan rendszerint magas színvonalon játszik, egyfajta konzervként jelenik meg a hallgatóság számára. Élvezetes vagy jó is lehet éppen, de a zenei nyelv interpretálása olyan terület, ahol mindez kevés. Itt olyan titkokat vagyunk hivatva közvetíteni, amiket mi sem értünk maradéktalanul, nem is lehetséges. Olyanfajta ráhagyatkozás szükséges ehhez, ami nem tud jelen lenni akkor, ha valaki túl jól játszik, a szó „kigyakorlott” értelmében. Az a bizonyos plusz abból tud megszületni, ha merjük és hagyjuk megtörténni bennünk a zenét. Ha mindent kontrollálni akarunk, ez nem lehetséges. A legjobban talán azzal a példával tudnám ezt illusztrálni, hogy a múltkor Boros Misi felhívott telefonon, és elmondta, milyen fantasztikus érzés volt először előadni koncerten Chopin f-moll fantáziáját. „Nagyszerű – mondtam neki –, nagyon örülök, mostantól mindig először játszd!”

A zenészlét egyszerre követel nagy fokú alázatot a szerzővel és a művel szemben, ám a pódium első ránézésre mégiscsak az egóról szól, nem?
A legkevésbé sem szól arról. Egyáltalán nem szólhat az egóról a szónak az általános értelmében. Az egó annyiban jelen van, hogy része az akaratunknak, vagyis lehetetlen, hogy ne legyen ott. Ám ha kicsit is önzésnek vesszük, ütközni fog minden jó zenével. A jó zene pedig finom lelkű, és engedni fog az egónak, az ember szabad akaratának, vagyis kilép a térből. Az emberi egó problémája különösen nehéz kérdés a mi korunkban, abban a környezetben, ahol az érvényesülés és a hírnév mindenek felett álló kategóriává torzult.

A saját én megvalósítása ürügyén egyfajta közmegegyezés lengi körbe a gátlástalan egoizmust.

Az egó kiemelt jelenléte alapvetően akadályozza meg azt, hogy a zene felsőbb üzenete jelen lehessen. Az előadóművész a színpadon egy közbülső elem, rajta keresztül jut el a zene mondanivalója a közönséghez. Persze ezt ma már sokan megtanulták szlogenként mondani, de megélni és gyakorolni nagy összeszedettséget kíván meg.

A múlt évben különleges koncertsorozattal lepte meg a közönséget: Chopin zongorára írt darabjaiból játszott „közkívánatra”. Ilyet, vagyis hogy azt zongorázza a koncerten, amit a hallgatóság kér, tudomásom szerint ön előtt senki nem csinált még. Honnan jött az ötlet?
Elsősorban az újítás vágya hajtott. Úgy éreztem, az utóbbi évtizedekben megmerevedett a koncertezés formája, egy kicsit mást, valami újat, izgalmasabbat akartam csinálni. Végül egy extra dolog jött ki belőle, ami mellesleg technikailag is óriási kihívás. Bizonyos értelemben őrültség is.

Fotó: Mandiner / Földházi Árpád

Sokórányi zenei darabnak kell a kezében lennie ehhez egyszerre. Hogyan lehet készülni erre? 
Hát igen, lehetetlen ennyi művet pár nap alatt kigyakorolni. Az alap az volt, hogy mindegyik darabot tudtam már, ezután kezdődött az igazi munka.

Mi a napi penzuma?
Ideálisan öt-hat óra kellene hogy legyen, ennyi persze nincs, nem szokott sikerülni ennyi koncentrált időt kiszakítani, de törekszem rá. Az életem nem engedi meg, hogy mindig minden szigorú ritmusban történjen, de valahogy ki kell kényszeríteni magamból naponta legalább néhány órát.

Mikor szokott gyakorolni? Azzal kezdi a napot?
Reggeli ember vagyok, de az a probléma, hogy esti is. Korán kelek, későn fekszem.

Aszkéta típus?
Ezt nem lehet másképp, nem megy kényelmesen. Lelki összeszedettség nélkül lehetetlen, a lelki pedig fizikai összeszedettséget is igényel. Koncentrációt, ottlétet, felkészültséget. Tulajdon­képpen egyfolytában élen vagyok.

A koncertezés mellett több mint tíz éve vezeti az egyik Budapest-közeli zeneiskolát. Mi ambicionálta, amikor elvállalta a szobi zeneiskola igazgatói székét?
Egyfelől vissza akartam adni valamit a szülő­földemnek; a Duna-kanyarnál nőttem fel, ma is ott lakom. Másrészt foglalkoztat az utánunk következő nemzedék sorsa, az, hogy minél több fiatal tehetséget nyerjünk meg a jó zene ügyének. Örömmel tölt el, hogy jók az eredményeink: míg máshol csökken, nálunk folyamatosan nő a létszám, a gyerekek és a szülők is szeretnek hozzánk járni. A zeneiskola csapatjáték, és ebben a felállásban a csapatkapitány csapat nélkül csupán üres szlo­gen. Büszkén mondhatom, hogy a tantestületünk a világ bármelyik pontján, bármelyik iskolájában megállná a helyét, mint ahogy ezt többször bizonyították is. Személyesen ráadásul nekem van a világon a legjobb igazgatóhelyettesem és iskolatitkárom. Vagy említhetném a fúvóstanárainkat, a cselló-, zongora-, szolfézstanárokat, mindenkit. Szintén példaértékű nálunk az összetartás, ami Magyarországon finoman szólva sem általános. Erre különösen érzékeny vagyok, nagyon nem bírom, amikor ekézzük a másikat, főleg a háta mögött. Ez itthon ismert népbetegség, amit sikerült ebben a kisebb közösségben elhagynunk. Ha mi meg tudtuk valósítani, és folyamatosan finomítjuk és éljük, miért ne sikerülhetne ez nagyobban is? Ez lényeges karakterisztikai kérdés, amely erősíteni tudná az országunk felemelkedését.

Úgy is mondhatnám, hogy a föld vajúdik, és a Kárpát-medencében szüli meg a jövőt. 

Hogy éli meg a minket körülvevő világ értékválságát, azt, hogy kulturális talapzatunkat nagy erőkkel támadják, és gyerekeink kezdik elveszteni a biztos fogódzókat, amelyek a korábbi generációk számára megkérdőjelezhetetlenek voltak? 
Az emberiség soha nem volt még akkora válságban, mint most. Ez a felismerés döntő volt számomra ahhoz, hogy megértsem a jelen történelmi helyzetet, amely egyúttal lehetőség és feladat is. És Magyar­országnak kiemelt szerep jutott ebben. Úgy is mondhatnám, hogy a föld vajúdik, és a Kárpát-medencében szüli meg a jövőt. Ennek a jövőnek vagyunk a részesei, alakítói, kulcsszerepet kaptunk a történelem formálásában.

Érez személyes felelősséget ebben a szellemi harcban?
Igen, persze. Nekünk, művészeknek egyfajta lelki üstökösökként az a feladat és felelősség adódott, hogy utat mutassunk, fáklyát tartsunk. Azt látom, hogy a szellemi harc soha nem látott méreteket öltött, tombolnak az ártó ideológiák, alapvető dolgokat kérdőjeleznek meg, ásnak alá. 

Lassan már azt sem szabad tudjuk, mi a jó és mi a rossz, mindent kifordí­tanak, félremagyaráznak, elferdítenek

Ebben a szellemi harcban döntő jelentősége van a keresztény attitűdnek, miszerint az ima ereje mindent legyőz, amennyiben használjuk. Enélkül számomra nincs szellemi harc, illetve enélkül bukásra lennénk kárhoztatva. Magyarország ezen a téren is különleges helyzetben van, hiszen bár példátlanul nagy a támadás hazánk ellen, vannak igazi nagypályás imaharcosok, akik a hátukon viszik az országot.

Fotó: Mandiner-archív

Miközben mindenfelől támadják, folyamatosan ássák alá a nemzetközi megítélését, hazánk szinte egyedüliként védelmezi a keresztény, egyetemes emberi értékeket, és egyre többen tekintenek rá mint a normalitás szigetére. Önnek milyen személyes tapasztalata van ezen a téren külföldi zenészkollégái révén?
Többféle helyzettel találkoztam. Vannak elvakultak, akikkel a legtöbb esetben semmit nem lehet kezdeni az explicit narratíva szintjén. Hiábavalók az érvek, a józan ész, egyáltalán bármilyen intellektuális érvelés. A koncertpódiumon keresztül azonban az ilyenek is felpuhulhatnak, a zene ugyanis képes elérni a lélek belsejéig, akár rejtett módon. Ezzel sokszor találkozom. Ez az én misszióm is, a zenével a katarzison át eljutni a lélekhez. De egyre többször találkozom olyanokkal is, akik alig várják, hogy Magyarországra jöhessenek, és irigykedve nézik a mi szabadságunkat, pozíciónkat a világban. Sokan vannak. Egyre többen.

Bogányi Gergely
1974-ben született Vácon. Négyéves korában kezdett zongorázni, hatévesen a nyíregyházi országos zongoraverseny különdíjasa, majd kilencévesen győztese. 1996-ban a Budapesti nemzetközi Liszt Ferenc-zongoraverseny aranyérmese. 2000-ben Liszt Ferenc-díjjal jutalmazták, 2002-ben a Fehér Rózsa Lovagrend érdem­keresztje kitüntetést adományozta neki a finn köztársasági elnök. 2010-ben a Chopin-év alkalmából rendezett koncert-sorozatáért művészútlevelet kapott a lengyel kormánytól. Vác és Budapest dísz­polgára, a Kossuth-díj birtokosa.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

 

 

Összesen 43 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
jacko-0
2024. január 08. 20:13
Riasztóan fanatikus nyilatkozat.
templar62
2024. január 07. 08:55
Pater Pio is reményét fejezte ki , ez ügyben .
templar62
2024. január 07. 08:53
Extra Hungariam , non est vita . Si est vita , non est ita .
bélsaczár
2024. január 06. 18:36 Szerkesztve
Nincs semmi baj azzal,ha valaki magasra jut akármilyen életpályán. Akkor kezdődnek a gondok,ha onnan hülyeségeket kezd hirdetni. Méghogy a Kárpát medencében fog születni a jövő? Volt egy valaki Romániában,aki a Kárpátok géniuszának adta ki magát,sajnos ki végezték,mert túllőtt a célon. Ő is úgy adta el az egészet,mint manapság OV, mármint Bukarest a béke városa,stb.stb.stb.Megjegyzem neki is voltak udvari művészei,akik a seggét nyalták non-stop,na ők is letűntek. Különbség talán annyi,hogy Nicolae a Kárpátok géniusza kommunista-szocialista-ateista jelszavakat használt,OV,pedig meglovagolja a kereszténységet,és még magyarban senkit nem küldtek haláltáborba az ellenkező nézetei miatt.Legalábbis manapság,egyelőre.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!